Kismama Pánik – Hogyan is lesz szülés után?

OktóberKedves SzupeRmamik, SzupeRkismamik!

Amikor kiderült, hogy Babát várok, semmihez nem fogható boldogság töltött el. Rendkívül szerencsés voltam, hiszen a rosszullétek elkerültek, vidám és aktív tudtam maradni a teljes 9 hónap alatt. Sokan aggódtak, mi lesz velem a forró nyári hónapokban, hiszen Babám szeptemberi. Hála Istennek azonban könnyedén vettem az akadályokat. Szerencsés voltam. A fejemben azonban rengeteg gondolat, kérdés kavargott. Először is, képes vagyok én egy Kisbaba ellátására, nevelésére? Nem éreztem magam még pocakosan sem elég érettnek. Inkább tartottam magam 16 éves fruskának, mint érett Édesanya jelöltnek. Egy ideig kísérletezgettem különböző irodalmak olvasgatásával, aztán egy idő után besokalltam és úgy döntöttem, lesz, ami lesz, igyekszem a megérzéseimre és – a számomra hiteles és fontos – rokonaim tanácsaira hagyatkozni. A szülés előtti egy-két napban úgy éreztem magam, mint egy kő kemény vizsga előtt, amelyre nem készültem fel tisztességesen. Aztán megérkezett a Pici és sok minden ment magától. Voltak nehézségek, persze, hiszen minden élethelyzet pusztán attól, hogy újdonság, hogy új kihívásokat tartalmaz, összességében nehéz. Engem is megtalált a Baby Blues, vagyis igaz az, hogy a hormonok játéka, valamint a  nagy felelősség, amely egy gyermek születését követően egy Nőre nehezedik, tényleg sírásra hajlamosít még egy alapvetően optimista lelket is. Bőgtem, ha mosolygott a Kicsi, mert de cuki, bőgtem, ha sírt, mert sajnáltam (pedig Ő csak így kommunikál, hisz máshogy nem is tud), bőgtem, ha aludt, hogy milyen jó kislány, bőgtem, ha nem aludt a fáradtságtól. Bőgtem, mert sajnáltam Apát, hogy nem tudok eleget foglalkozni Vele, bőgtem, mert az első hat hétben untam a bezártságot és bőgtem, mert nem tudtam, hogyan tovább a sporttal.

Igen. Ez számomra nagyon nehéz és fontos kérdés volt. Hiszen már 14 éve sportolok állandóan valamit. 8 éve edzősködöm és életemben először láttam úgy a helyzetet, hogy most már nem akkor edzem vagy tartok edzést, ahogy és amikor nekem jó. Sőt, a “hogyan” és “mikor” se volt tiszta. Azt tudtam, hogy az első hat hét tabu, de mivel császármetszés útján született Kislányom, abban sem voltam biztos, hogy valaha helyre áll-e a hasam ereje. Sokat olvastam a kötényhasról, arról, hogy bizonyos sportokat nem is tud a császármetszésen átesett anya végezni sokáig. Barátnőim sorra azt mesélték, hogy egy évvel a Baba születése után is olyan volt a pocakjuk, mint hat hónapos kismamaként. Mindez pedig frusztráló volt számomra. Megkövezhetnek, de nekem fontos volt az, hogy kiegyensúlyozottan, boldogan nézhessek a tükörbe, hogy jó példát mutassak majd Lányomnak és hogy Apának is úgy tudjak tetszeni, ahogy azelőtt. Véleményem szerint a mai világban a nők 90%-át foglalkoztatja a “mi lesz a testemmel szülés után” kérdés, sokan azonban a hétköznapok harcaiban (gondolok itt éjszakázásra, hasfájásra, fogzásra, házimunkára, munkahelyre) inkább homokba dugják a fejüket, minthogy megoldást keressenek saját lelki békéjük és testi egészségük, szépségük megteremtésére.

Már a terhesség során keresgéltem,  milyen edzéssel, terheléssel kezdhetek a szülést követően, időbeosztási tippek után kutattam, de sajnos nem sok mindenre bukkantam. Nőgyógyászom azt mondta a hat hetes kontroll után, csinálhatok bármit, csak nagy súlyokat ne emelgessek. (Azért az később kiderült, hogy mégsem érdemes kapásból mindent sportolni úgy,a hogy letettük a terhesség előtt/alatt.) Bele is fogtam a hat hét+1. napon nem alvás időben, mert tudtam, ha most nem kezdem el, akkor soha nem térek vissza a rendes kerékvágásba. Azt is tudtam, ha Kislányomat nem szoktatom hozzá az életmódomhoz, mindkettőnknek megnehezítem az életét. Szerettem volna, ha látja már pici korától, hogy a sport az életünk része. Lassan-lassan beépítettem tudatosan napirendünkbe a mozgást. Minden reggel, miután a Pici evett, tisztába tettem, átöltöztettem, neki láttunk a tornának. Ő mellettem feküdt a játszószőnyegén, vagy a babahintában ringatózott. Soha egyetlen szava nem volt. Ha kellett, megitattam edzés közben vagy cumit adtam neki és Ő nyugodt volt, mert végig együtt voltunk. Amikor spinerre pattantam még itthon, érdeklődve figyelte a pedál és a lendkerék mozgását. Volt olyan, hogy a kormányra játékot kötöztem és a lendkerékre csillogós matricát ragasztottam, amin Ő végig kacarászott, amíg én tekertem. Aztán hat hónaposan elkezdtünk együtt futni. Először csak ketten, de mára már egy komoly Kismama és Baba közösség épült a babás futás köré városunkban.

A múlt hét esős napjainak egyikén, amikor nem tudtunk kimenni futni, Baba bemászott a futókocsiba és mondta, hogy “megyek futni, futni”. Ha kitekerem a tornaszőnyeget, rálép, guggolászik és közben fújja, hogy “le-le-le Banka tornázik”. Ez pedig a legnagyobb boldogság, a legbiztosabb visszaigazolás, hogy van értelme annak, amit csinálok. És igazolja a példámat a rosszalló közönségnek is, hogy bizony a Gyereknek nem árt, ha Anya magára is figyel és teszi ezt úgy, hogy a Kicsit is bevonja a mozgásba.

Mi megtaláltuk a közös utunkat az egészséges és sportos életmód felé babával. Higgyétek el kedves SzupeRmamik, kicsi energiabefektetés csupán az első időkben, de egy élatre meghatározó, vissza nem hozható és semmivel nem pótolható élmény a közös sport Babátokkal. Az anyaság elmondhatatlanul csodálatos szerepköre mellett pedig Ti, magatok megmaradtok vonzó, önbizalommal és lelki békével felvértezett Nőnek, egy igazi Babázó Bombázónak! 🙂

Recommended Posts

Leave a Comment